Ahány indián törzs, annyiféleképpen képzelte el a világteremtését. Az egyik változat szerint kezdetben hatalmas ősvíz borította el a mindenséget - ez a motívum igen sok teremtéstörténetben megjelenik. - Ebben egy hatalmas teknősbéka úszott, amelynek hátán nyugodott a teljes puszta szárazföld. Egyszer csak az égből egy asszony hullott alá, és megtelepedett ott. E nőnek hamarosan ikerfiai születtek. Az egyiküket Tűzkőnek, a másikat Rügyecskének hívták. A két világteremtő gyerek kiskorától fogva nem egyeztek egymással. Rügyecske kedvezni akart az embereknek: úgy alakította a világot, hogy minden a kényelmét szolgálja. Még a folyók is két irányba folytak egyszerre, hogy bármerre is igyekeznek a kenusok, ne kelljen evezniük. Tűzkő sem akart rosszat fivére védenceinek, csak attól félt, hogy a túl könnyű élet következtében teremtményeik elpuhulnának, amiből előbb-utóbb katasztrófa származna. Ezért - ha azt még el is tűrte, hogy fivére a mai méretűre zsugorítsa az általa oroszlánnagyságúra növesztett moszkitót - azt már semmikép se hagyta, hogy a jószágok olyan kövérek maradjanak, amilyenek Rügyecske szerette volna őket. A két teljesen egyformán erős testvér így addig-addig változtatott egymás művén, amíg a világ olyanná alakult, amilyennek az indiánok látták: sem túl jóvá, sem túl rosszá.
A puebló indiánok mítosza szerint az élet nem egészen az égben vagy vízben, hanem a föld alatt kezdődött. Szerintük valamikor réges-régen minden élőlénynek ott volt az otthona, így érthető, hogy az örök sötétségben a bőrük is feketévé vált. Nagy bajukban segítségükre jött Kukorica istennő - aki már csak azért is nagy tiszteletnek örvendett a pueblók között, mert fő táplálékuk a kukorica volt - és egy hatalmas fát teremtett. Ezen keresztül az emberek felkapaszkodhattak mai lakhelyükre, hogy azontúl a napvilágon legyen a hazájuk.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése