A világ teremtése (görög)

Az elemek öröktől fogva megvannak, csakhogy kezdetben zűrzavaros összevisszaságban, káoszt alkotva keveredtek egymással. Így tartja ezt az ókori görögök mitológiája. Ahogy aztán sorra megszülettek az istenek, egymás után elváltak az egyes anyagok a többitől. Először Gaia, a föld istennője teremtődött meg, és alakult ki egyszersmind a Föld is. Gaia után látta volna meg a napvilágot élettársa, az ég istene, Uranosz, ha lett volna már akkor napvilág. Kettőjük gyermekei Okéanosz, a tenger és Kronosz, az idő. Az utóbbi aztán elválasztotta egymástól szüleit, azaz az eget és a földet. Ez volt az a pillanat, amikor minden elkezdődött. Ezt a mindent nevezték a görögök világfolyamatnak, amelynek ura idővel Kronosz legkisebbik fia, Zeusz lett, miután legyőzve apját, kiszabadította testvéreit annak gyomrából. Kronosz ugyanis, hatalmát féltve tőlük, még csecsemőkorukban lenyelte őket.
Zeusz uralta mindenség nemsokára be is népesült. Mihelyt elérkezett a Végzet által kiszabott idő, az istenek a Föld belsejébe vonultak, és ott egyesült erővel megformálták az embert. Ehhez azokat az anyagokat használták fel, amelyeket ott találtak: földet és tüzet.
Az élőlények kezdetben teljesen védtelenek voltak. Ezért Zeusz két titánt, Prométheuszt és testvérét Épimétheuszt megbízta azzal, hogy ruházza fel őket olyan adottságokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy megéljenek. Épimétheusz minden rendelkezésre álló képességet és tulajdonságot - erős fogakat, karmokat, szárnyakat, izmosságot és ügyességet - szétosztott az állatvilág tagjai között, mert emberekről megfeledkezett. Prométheusz úgy megsajnálta az ily módon kisemmizett csupasz és gyenge teremtést, hogy másképp nem tudva segíteni rajta, ellopta az istenek kovácsától a tüzet, a bölcsesség istenasszonyától pedig az eszességet és a mesterségek ismeretét. E jótettéért harmincezer évig kellett egy sziklához láncolva bűnhődnie. De az ember, nagylelkűségének hála, nagy és erős lett.